2029 október 12-én Bécsben a kenyai Eliud Kipchoge olyat tett, amit korábban a tudósok biológiailag lehetetlennek tartottak: 1 óra 59 perc és 40 másodperc alatt futotta le a 42,195 kilométeres maratoni távot. Ez a teljesítmény nemcsak a sporttörténelem egyik legnagyobb pillanata volt, hanem egy hatalmas tudományos kísérlet is, amely éles vitát váltott ki: vajon az emberi test győzött, vagy a mérnöki zsenialitás?
A bűvös határ és a fizika törvényei
Évtizedeken át a 2 órás maratoni idő olyan volt a futóknak, mint a hangsebesség átlépése a repülésben. A statisztikai modellek azt jósolták, hogy az emberi szervezet legkorábban 2075-re érhet el erre a szintre. Kipchoge azonban több mint fél évszázadot vert rá a tudományra. Ehhez azonban minden külső körülménynek tökéletesnek kellett lennie.
A bécsi Prater parkban megrendezett INEOS 1:59 Challenge nem egy hagyományos verseny volt. A helyszínt a tengerszint feletti magasság, a páratartalom és a hőmérséklet alapján választották ki. A futóútvonalon még az aszfaltot is átvizsgálták, hogy a lehető legkisebb legyen az energiaveszteség. Kipchoge előtt egy elektromos autó haladt, amely lézerrel vetítette az aszfaltra az ideális tempót, mögötte pedig váltott „nyulak” (világklasszis futók) futottak speciális alakzatban.
Az aerodinamika szerepe: A „V” alakzat
A futás közben a legnagyobb ellenség a légellenállás. Kipchoge csapata egy olyan fordított „V” alakzatot használt, amelyet szélcsatornás tesztekkel fejlesztettek ki. Ez a formáció gyakorlatilag egy szélárnyékot, egy „levegő-buborékot” hozott létre a kenyai futó körül, amivel becslések szerint percenként több másodpercet takarított meg. Bár ez a segítség miatt az eredmény nem számít hivatalos világrekordnak, bebizonyította, hogy a fizika optimalizálásával az emberi teljesítmény határai kitolhatók.
A vitatott csodafegyver: A cipő
A vita legforróbb pontja azonban Kipchoge lábain volt. A Nike speciálisan erre az alkalomra fejlesztett Alphafly prototípusát viselte. Ez a cipő nem csupán kényelmes: a talpában három különböző vastagságú szénszálas lemez és egy újszerű, rendkívül rugalmas habréteg kapott helyet.
A biomechanikai vizsgálatok kimutatták, hogy ezek a cipők körülbelül 4-5%-kal javítják a futás hatékonyságát. A szénszálas lemez egyfajta rugóként funkcionál, amely visszaadja az energiát minden egyes ellépésnél, csökkentve az izmok fáradását. Sokan ezt „technológiai doppingnak” nevezték, mondván, hogy a cipő mechanikai előnyt biztosít a mezítlábas vagy hagyományos cipős futókkal szemben. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség azóta szigorú szabályokat vezetett be a talpvastagságra és a lemezek számára vonatkozóan, hogy megőrizzék a sport tisztaságát.
A biológiai motor: Kipchoge génjei
Bármilyen jó is a cipő, a motort az emberi szív és tüdő jelenti. Kipchoge edzésterve spártai: a kenyai magaslatokon, Kaptagatban él, egyszerű körülmények között, heti 200 kilométert futva. Az ő szervezete képes a legmagasabb oxigénfelvételre (VO2 max) és a tejsav rendkívül hatékony feldolgozására.
Ami azonban még ennél is fontosabb, az a mentális ereje. Kipchoge híres mondása: „No human is limited” (Senki sem korlátolt). A futás utolsó kilométerein, amikor a teste már ordított a fájdalomtól, ő mosolygott. A pszichológusok szerint ez a mosoly tudatos technika: ellazítja az arcizmokat, ami csökkenti a stresszhormonok szintjét, és segít a testnek elviselni az elviselhetetlent.
Ember vagy gép?
A 1:59:40-es eredmény végül egy hibrid siker. Kipchoge nélkül a technológia kevés lett volna, a technológia nélkül pedig Kipchoge teste megállt volna a 2 óra 1 perces határon. Ez a projekt megmutatta, hogy a jövő sportja már nemcsak az edzőteremben dől el, hanem a laboratóriumokban is.
Az emberiség megtanulta: a határok, amiket látunk, sokszor csak fejben léteznek, vagy egy megfelelő mérnöki megoldásra várnak. Eliud Kipchoge futása után a maraton már soha nem lesz ugyanaz. Most már nem az a kérdés, hogy lehetséges-e, hanem az, hogy ki lesz a következő, és milyen technológiával dönti meg ezt az álomhatárt hivatalos versenykörülmények között is.
