Párizs neve hallatán legtöbbször az Eiffel-torony, a kivilágított sugárutak és a hangulatos kávézók jutnak eszünkbe. Azonban kevesen tudják, hogy a lábuk alatt, húszméteres mélységben egy több mint 300 kilométer hosszú, sötét alagútrendszer húzódik, amely több mint hatmillió ember földi maradványát őrzi. Ez a „L’Empire de la Mort”, azaz a Halál Birodalma. A párizsi katakombák nemcsak a világ egyik legnagyobb tömegsírját jelentik, hanem egy olyan párhuzamos világot is, amelynek megvannak a maga törvényei, felfedezői és titkai.
A káoszból született szükségmegoldás
A katakombák története nem vallási rituálékkal, hanem egy súlyos közegészségügyi válsággal kezdődött a 18. század végén. Párizs belső temetői ekkorra már annyira túlzsúfolttá váltak, hogy a holttestek fertőzéseket terjesztettek, és elviselhetetlen bűz árasztotta el a várost. A helyzet 1780-ban vált kritikussá, amikor a Cimetière des Innocents (Aprószentek temetője) fala a hatalmas nyomás alatt átszakadt, és a maradványok egy szomszédos lakóház pincéjébe ömlöttek.
A városvezetés drasztikus döntést hozott: a holttesteket át kell szállítani a város alatt húzódó elhagyatott mészkőbányákba. Ezek a bányák évszázadok óta szolgáltatták az alapanyagot Párizs híres épületeihez, de addigra már veszélyesen meggyengítették a talajt. A csontok átszállítása két évig tartott, és kizárólag éjszaka, fáklyás körmenetek kíséretében zajlott, hogy ne keltsenek pánikot a lakosság körében.
Művészet a halálból
Ami eredetileg egy kaotikus csontrakásnak indult, a 19. század elején Louis-Étienne Héricart de Thury bányafelügyelő munkássága nyomán vált látványossággá. Ő volt az, aki felismerte, hogy a helyet látogathatóvá és méltóságteljessé kell tenni. A csontokat falakba rendezték: a lábszárcsontokból és koponyákból mintákat alakítottak ki, kereszteket és oltárokat emeltek belőlük. A látogatókat ma is figyelmeztető felirat fogadja a bejáratnál: „Állj meg! Itt a Halál Birodalma kezdődik.”
A „kataphile-ok” titkos élete
Bár a katakombák egy apró része (kb. 1,5 km) legálisan látogatható múzeumként üzemel, a hatalmas alagútrendszer maradék 99%-a szigorúan elzárt terület. Ez azonban nem tartja vissza a „kataphile”-okat (katakomba-barátokat). Ez a modern városi szubkultúra tagjai illegális bejáratokon – csatornafedeleken, metróalagutakon keresztül – jutnak le a mélybe.
A kataphile-ok számára a lenti világ a teljes szabadságot jelenti. Vannak, akik csak a csendet keresik, de léteznek titkos közösségek is, akik mozitermeket, könyvtárakat vagy akár étkezőhelyiségeket alakítottak ki a kőbe vájva. 2004-ben a rendőrség egy komplett, profin felszerelt moziteremre bukkant az egyik lezárt szektorban, ahol áram és telefonvonal is volt. A tetteseket sosem találták meg, csak egy üzenetet hagytak: „Ne keressetek minket.”
A mélység veszélyei
A katakombákban való bolyongás nem veszélytelen kaland. A térképek pontatlanok, az alagutak egy része beomlott vagy víz alatt áll, és a teljes sötétségben könnyű eltévedni. 1793-ban egy Philibert Aspairt nevű férfi eltévedt a járatokban; holttestét csak 11 évvel később találták meg, karnyújtásnyira a kijárattól. Ma ő a katakombák egyik „védőszentje”, akinek sírhelye zarándokhely a felfedezők számára.
A párizsi rendőrségnek külön egysége van, a „cata-flics”, akiknek az a feladatuk, hogy járőrözzék a járatokat és megbírságolják a betolakodókat. Ennek ellenére a mélység vonzereje megtörhetetlen.
Miért vonz minket a sötétség?
A párizsi katakombák létezése rávilágít a nyugati kultúra és a halál furcsa kapcsolatára. Míg a felszínen Párizs a fejlődés, a divat és az élet ünneplése, addig alatta ott pihen az emlékeztető: minden dicsőség mulandó. A katakombák nemcsak egy temető, hanem a város kollektív emlékezete. Minden egyes koponya egy történet, egy egykori párizsi polgár, aki hozzájárult a város építéséhez, és aki most szó szerint a tartóoszlopa annak.
A katakombák világa ma is pulzál. A turisták borzongva figyelik a csontfalakat, a kataphile-ok a szabadságot élik meg a sötétben, a kutatók pedig a város geológiai múltját vizsgálják. Párizs „csontváza” emlékeztet minket arra, hogy a legszebb városok is a múlt romjaira – és jelen esetben maradványaira – épültek.
